1. rész - Találkozás

A Nap még alig kelt fel, mikor kinyíltak a szemeim. Homályos látásom egyre tisztult, ahogy felültem az ágyamon. Nagyot ásítva léptem puha papucsomba és indultam ki a szobából. Épp kiléptem az ajtón, mikor egy nagy csörömpölésre összerezzentem.
- Shiva! - mordultam fel és lerohantam a lépcsőn. - A csudába, Shiva. Már megint torkoskodtál? - kaptam fel a kezembe macskám, aki épp a kekszes dobozból falatozott. - Egyszer még a sírba viszel. - mosolyogtam rá és megpusziltam a fejét.
Shiva egy öntörvényű, makacs háziállat. Több gazdája is volt itt a környéken, de senki nem bírt vele. Míg össze nem akadt velem az utcán. Hazáig követett, majd megtorpant a kiskapunál, tisztán emlékszem mennyire körbenézett mielőtt betette volna lábát a kapun belülre. Felmérte a terepet a bejárati ajtónál is, majd kecsesen végig sétált a folyosón és lehuppant az egyik fotelba. Mikor elé raktam egy tál tejet olyan rosszallóan nézett rám, hogy azonnal elszégyelltem magam és hoztam neki csokis kekszet. Öreg hiba, mára már tudom. Akárhová rejtem előle mindenhol kiszagolja és megszerzi magának. Eleinte távolságtartó volt, de a keksszel magamhoz édesgettem. Hűséges társam már évek óta. Úgy hiszem, azok akikkel azidág együtt élt nem becsülték meg a fennséges küllemét és csodás személyiségét sem értették meg. Csak egy egyszerű macskaként kezelték, nem pedig társként. Pedig Shiva az, egy igazi egyéniség.
- Ha sokat torkoskodsz még a végén elhízol. - néztem le kávékészítés közben macskámra, aki épp mosakodott. Felvont szemöldökkel végig nézett rajtam majd kecses léptekkel elsétált. - Hééé! - kiabáltam utána. - Remélem ez nem célzás akart lenni! - nevettem fel.

*********

- Jó reggelt Mary Beth! Van már kész pitéd? - kopogott be az ajtón Sam, a szomszédom.
- Persze, Sam. Hiszen tudhatnád. - mosolyogtam rá kedvesen és megtöröltem a lisztes kezem. - Mondd meg Lilinek, hogy délután várom egy teára! Van egy új receptem, meg kéne kóstolnia. - adtam át a frissen sült meggyes pitét Samnek.
- Mindenképp szólok neki, mennyivel is tartozom? - nyúlt a zsebébe.
- Ugyan már Sam! - legyintettem. - A ház ajándéka. - kacsintottam rá.
- Elkényesztetsz minket Beth - mosolygott kedvesen és adott egy puszit az arcomra.
- Na, tünés. Már vár otthon a család. - sétáltam vissza a sütőhöz.
- Sokkal inkább a pitét! - intett az ajtóból nevetve.

Igen, ez vagyok én. Egy magányos, hóbortos egyedül élő macskás nő. Na, jó. Nem kell eltemetni vagy túl öregnek gondolni. Még csak huszonnégy vagyok, de mindenki úgy ismer, mint a sziget legjobb pitéjét sütő macskás nő. Ha a piték nem is hoztak volna elég hírnevet, Shiva tett róla, hogy az emberek megismerjenek. Sokszor csinál galibát a faluban. Csendes, békés helyen élünk mi, Palmyra szigetén. A külvilágtól szinte teljesen elzárt, olykor-olykor téved csak erre turista, az is véletlenül. Ezek az emberek általában elidőznek itt pár napig, jól érzik magukat, majd megígérve, hogy visszatérnek még elmennek. Persze egyikük sem tért vissza soha, hiszen nem vagyunk a térképen, éppen ezért nem is találhatnak ide. De nekünk ez így tökéletes. A sziget ellát minket mindennel amire csak szükségünk lehet, a többit pedig megtermeljük mi magunk. Az én nevem Mary Beth Saunders. A falunk egyik alapítójának a leszármazottja. Sokan tisztelnek is ezért, de rengetegen meg is vetnek, főleg mert nem vagyok hajlandó hozzámenni a másik alapítócsaládból származó George-hoz, aki állítólag kiskorunk óta szerelmes belém. De az érdekházasság nem az én műfajom. Bár, édesapámnak megígértem, hogy helyesen fogok cselekedni és mindent megteszek, hogy a vérvonal tovább folyjon még nem vagyok felkészülve a családalapításra. Édesanyám nem sokkal ő utána halt meg, így élek most egyedül a hatalmas családi házban.

******
Késő délutánra már az összes pitém elkelt, szerették az emberek. Barátnőm, Lili szerint az új meggyes-mákos mindent visz, übereli a sima meggyest is. Pedig nekik az a kedvencük. Mégis, úgy érzem még nem az igazi a recept, valami még hiányzik belőle. Majd legközelebb jobban fog sikerülni. Elindultam a part felé a szokásos sétámra és beszívtam a sós víz illatát. Szeretem a nyári időt. Olyan élettelteli és ragyogó. A homokba süllyesztettem a lábujjaim és mély levegőt vettem. Éreztem ahogy megtellik a tüdőm a friss, sós, langyos levegővel. Mikor kinyitottam a szemem a vízben valami furcsára lettem figyelmes. Rákoncentráltam a víz felszínén lebegő valamire, majd beljebb kezdtem sétálni a vízbe, egyre jobban körvonalózodott előttem a "valami" alakja. Már sebesen szeltem a vizet és úszni kezdtem, hogy elérjem. Belekapszkodtam az anyagba és húzni kezdtem kifelé, a súlya nagyobb volt, mint azt gondoltam, kissé nehézkes volt az úszás, de mikor szilárd talajt éreztem a talpam alatt biztos kezekkel húztam ki a homokba.
- Segítség! - kiáltottam el magam és lesöpörtem az arcára tapadt nedves tincseket. - Hé, hall engem? - szóltam az idegenhez. - Még lélegzik - hajoltam az orrához - Valaki! - kiabáltam ismét. Szerencsére meghallották a parton játszó fiatalak és hozzám rohantak.
- Mi történt Mary? Uram isten, ki ez? - térdelt le mellém Johnny.
- Nem tudom, a vízben volt. Még lélegzik, segítsetek a faluba cipelni. - kértem meg remegő hangon.
- Gyorsan fiúk! - kiáltott a többieknek. - Vigyük az orvoshoz! - nyúlt az egyik karja alá.

**********

Dr. Middleton megvizsgálta az idegent és megnyugtatott mindenkit, hogy nincs komolyabb baja. Valószínűleg már két napja is lehet, hogy a vízben hánykolódott, most meleg ágyra és pihenésre van szüksége. Mivel én találtam, gondoltam az én felelősségem is, így vállaltam, hogy hazaviszem. A legtöbben le akartak beszélni róla, mondván mi van ha magához tér és meggyilkol álmomban vagy valami hasonló. De én láttam az arcán, hogy ő nem tenne ilyet. Láttam az alvó, meggyötört arcon, hogy soha nem lenne képes ilyenre. Éppen ezért ellentmondást nem tűrve hazavitettem magamhoz és az egyik emeleti szobába szállásoltam el.

Már egy napja, hogy nálam van az idegen. Éjszaka alig aludtam tőle, mert folyton rémálmai voltak és kiabált. Ilyenkor bementem hozzá, megsimogattam az arcát, ő mormolt valamit és visszaaludt. A szokásos pitesütéshez láttam hozzá mikor zajt hallottam az emeletről. Felébredt. Hangos szitkozódások közepette, amiktől ledöbbenve lépkedtem fel a lépcsőn valaki kinyitotta a szoba ajtót.
- Jó reggelt hajótörött! - mosolyogtam rá.
- Tessék? - nézett körbe ijedten.
- Örülök, hogy felkeltél. - léptem elé. - Az én nevem Mary Beth. - nyújtottam felé a kezem.
- Én..én..én meg. - nézett zavarodottan a kezemre. - Én nem tudom mi a nevem. - pislogott nagyokat.
- Óh. - kerekedtek ki a szemeim. - Akkor ezt a részt hagyjuk ki és gyere le velem reggelizni. - fogtam meg a kezét és lefelé húztam. - Reggeli után elviszlek Mr. Middleton-hoz és ő majd megvizsgál. - vezettem a konyhába. - Ülj le, hozok neked enni. - húztam ki neki egy széket.
- Köszönöm. - nyelt nagyot és leült az asztalhoz. - Nagyon jó illat van. - szippantott nagyot a levegőből.
- Barackos pite, megkóstolod? - vettem ki a sütőből.
- Nem tudom, hogy szeretem e. - túrt bele a hajába.
- Akkor meg kell kóstolnod, nincs mese. - tettem le elé és vágtam neki egy szeletet. - Tessék. - helyeztem rá egy tányérra.
- Igazán köszönöm. - majd akkorát kordult a gyomra, hogy hirtelen meg is ijedtem. - Bocsánat. - szégyellte el magát.
- Óh, semmiség. - nevettem el magam. - Mindenkiből ezt váltja ki a pitém. - kacsintottam rá és hagytam enni.
- Uram Isten, ez isteni finom.... - hallottam a halk motyogást. - Kérhetek még?
- Persze. Szedj csak nyugodtan. - bólintottam és tovább foglalatoskodtam a pitékkel. Egyszer-egyszer rá pillantottam az idegenre és belepirultam a látványba. Igaz, a ruházata kissé hiányos volt, mivel egyedül nem mertem felöltöztetni, így csak egy pólót húztam rá, ami édesapámé volt, a nadrágja meg szakadt volt és kicsit koszos, de a szeme körül már nem voltak ott a sötétlila karikák, sokkal inkább ragyogó kékes-zöld szeme szinte világított.
- Nagyon szépen köszönöm, ez isteni finom volt. - dőlt hátra a harmadik szelet pite után és elégedetten hajtotta le a pohár tejet, amit mellé tettem. - Azt hiszem ilyen finomat még sosem ettem. - mosolygott rám szelíden.
- Hát, ennek örömére elviszlek az orvoshoz, hogy kiderítsük hová lettek az emlékeid. - töröltem meg a kezem. - Adok valami tiszta ruhát és indulhatunk is.
- Rendben van. - bólintott és követett az emeletre.

Dr. Middleton már várt minket. Örömmel nyugtázta, hogy épségben túléltem az éjszakát és a vendégünk is egész jó bőrben van.
- Hát, fiatalember, modern technika hiányában nem tudom megmondani, hogy mennyire súlyos az amnéziája, de reménykedjünk, hogy idővel visszatér minden emléke. - veregette vállon Robertet. Igen, Robert. Azt hiszem ez a név illik a legjobban hozzá, valamiért olyan Robertes. Persze majd megkérdezem az ő véleményét is, hiszen csak neki kéne választania nevet.
- Minden rendben Mary Beth? - állt mellém, kizökkentve a gondolataimból.
- Igen, persze. - ráztam meg magam.
- Azon gondolkodtam, hogy hol kéne elszállásolnunk téged. - nézett végig rajta az orvos.
- Természetesen nálam maradhatsz. - néztem rá. - Már, ha szeretnél.
- Nem akarlak zavarni Mary Beth. - túrt idegesen a hajába.
- Igaza van Beth. - bólintott Mr. Middleton.
- Van hely nálam bőven, elfér, ha szeretne nálam maradni. Úgyis egyedül élek. - vágtam rá határozottan.
- De.. - nyitotta válaszra a száját a doktor. - Gyere velem aranyom. - intett kifelé. - Jól meggondoltad Beth? - csukta be az ajtót.
- Igen. - vágtam rá.
- Beth, apád nem engedné, hogy egy idegen csak úgy ott éljen veletek. Gondolj csak bele, mi lesz így a jó híreddel? Befogadsz egy idegent? Egy férfit, akit nem is ismersz? Mit fognak gondolni az emberek? - folytatta tovább.
- Nem érdekel Paul - mert ez volt a neve Dr. Middletonnak, aki a családunk jó barátja volt. Szinte az apám volt. - nem hagyom magára. Én találtam meg, szüksége van rám. - makacskodtam.
- Beth.. - kérlelt.
- Tudom, hogy nem mások véleményétől féltesz, hanem attól, hogy majd beleszeretek és nem a fiad lesz a férjem. De ez nem egy romantikus regény Paul, hanem a valóság. Pár nap és helyre jön a memóriája, aztán visszatér az ő világába. Nyugalom. Tudom mit csinálok. - simítottam meg a vállát.
- Akkor csináld. De én tényleg téged féltelek. Arról meg már rég letettem, hogy George fiam felesége leszel. Vénlány maradsz örökre. - nevette el magát. - Na, menjünk ne várassuk a lakótársad.
- Mehetünk? - léptem be az ajtón.
- Persze. - bólintott Rob. - Köszönök mindent Dr. Middleton. - fogott vele kezet és kilépett velem a rendelőből. - Ugye nem okozok neked semmiféle problémát? - kérdezte aggódva.
- Nem. Paul vagyis Dr. Middleton csak kicsit félt. De nincs rá oka. - mosolyogtam rá. - Mert ugye nincs rá oka? - kérdeztem tőle vigyorogva.
- Nem, nincs. Ígérem sosem bántanálak. - vágta rá azonnal. - Miért bámul minket mindenki? - nézett körbe. - És egyáltalán hol vagyok?
- Palmyra szigetén vagy. - vágtam rá és belé karoltam, hogy irányítsam merre kell menjünk. - Ez egy nagyon pici sziget, nem is nagyon ismerik az emberek. Éppen ezért vagyunk elrejtve a világ elől. - magyaráztam neki lelkesen. - Az emberek, pedig azért bámulnak, mert idegen vagy itt közöttünk.
- És hogy kerültem ide? - folytatta a kérdezősködést mikor beértünk a kapun.
- Az óceánból húztalak ki úgy egy napja. - feleltem.
- Annyira zavaros minden. Érzem, hogy történt velem valami furcsa dolog, de nem tudom, hogy mi. Egyszerűen nem jut az eszembe, ráadásul még a nevem sem tudom. - rázta meg a fejét és lerogyott a kerti padra.
- Semmi baj. - ültem le mellé. - Főzök valami finom ebédet és közben beszélgetünk. Mit szólnál hozzá, ha Robertnek hívnálak, hm? - vetettem fel neki az ötletet félve.
- Nekem tetszik. - vont vállat. - Robert. - ízlelgette. - Olyan ismerős. Lehet ez volt az igazi nevem is? - mosolygott csillogó szemekkel.
- Talán. - pattantam fel mellőle. - Gyere, menjünk a konyhába. - húztam magammal.

******

A délelőtött beszélgetéssel töltöttük és főzéssel. Érdekes személyiség volt Rob, mindenféle dolog érdekelte. A pitékért egyenesen rajongott, az összesbe belekóstolt, majd őszintén megmondta a véleményét. A tökös pitére azonnal rávágta, hogy soha többet nem akar belőle enni, mert szerinte borzalmas, míg a barackos-tejszínes a kedvence lett, ugyanúgy mint a meggyes. Az ebédet jóízűen fogyasztotta és kedvesen megjegyezte, hogy "ha emlékezne is a korábban elfogyasztott ételekre amiket eddig evett, sem lenne finomabb egyik sem, mint az én főztöm ". Folyamatosan zavarba hozott, amitől az arcom állandóan vörösben pompázott. Eljött a délutáni sétám ideje, de valahogy lemerített a sok beszélgetés Robbal, ezért ma ki akartam hagyni.
- Shiva, hát megjöttél. - ugrott az ölembe a macskám.
- Hát, ő ki? - huppant le mellém Rob.
- Ő, az én legjobb barátom és élettársam, Shiva. - simítottam végig csodálatos szörméjén.
- Nagyon szép macska. - nyúlt felé, mire ráfújt a macska és azonnal elszaladt.
- Ne törődj vele, kissé szeszélyes. - forgattam a szemeimet és elnevettem magam Rob csodálkozó tekintetén.
- Inkább őrült. - pislogott nagyokat Rob.
- Csss... - fogtam be a száját nevetve. - Meghallja.
- De ez csak egy macska. - motyogta a betapasztott szájú Rob. A szájából kiáramló levegő szinte perzselte a tenyeremen lévő vékony bőrt és elkaptam a kezem.
- Shiva, nem csak egy macska. A barátom. - hagytam faképnél.
- Ne haragudj Mary Beth. Sajnálom. - ragadta meg a karom. - Én nem igazán tudom, hogyan kezeljek dolgokat. - szégyellte el magát.
- Semmi probléma. - vontam vállat. - Gyere velem. Mutatok valamit. - fogtam meg a kezét.
- Hová megyünk? - kérdezte, de hagyta magát vonszolni.
- Jól sejtettem. - kuncogtam halkan. - Nézd. - mutattam az egyik fa alá.
- De jó dolga van valakinek. - suttogta halkan.
- Ezt add oda neki. - nyomta a kezébe egy csokis kekszet.
- Hm? - nézett rám értetlenül Rob.
- Menj, add oda neki. - bátorítottam.

Rob lassan kezdett araszolni a virágok között Shiva felé, aki kényelmesen heverészett a fa árnyékában. Természetesen az első pillanattól kezdve tudta, hogy ott vagyunk ,de lusta volt felemelni a fejét és akár egy pillantásra is méltatni minket. A csokis keksz illata viszont diadalmaskodott, amint megérezte felkapta fejét és egy nyávogással jelezte, hogy figyel minket, pontosabban Robot.
- Szia. - nyújtotta felé a kekszet. - Hoztam neked valamit. - guggolt le elé.
Shiva óvatosan kezdte el szaglászni a kekszet, majd lassan, Robot szemmel tartva vette a szájába a süteményt. Mikor biztonságban érezte magát levette a szemét Robról és majszolni kezdte a "zsákmányt", szabad utat hagyva Robnak egy kis simogatásra. Bár halkan morgott, de engedte magát.
- Hagyta magát megvásárolni. - sétált felém büszkén Rob.
- A csokis kekszért bármit. - nevettem el magam. - Gyere, lassan vacsora idő. Menjünk be a házba. - intettem a fejemmel a ház felé.
- Nagyon köszönöm, hogy itt lehetek. - fogta meg a karom. - Tényleg. - nézett mélyen a szemembe. - Egy angyal vagy. Egy igazi angyal. - simított végig az arcomon gyengéden, amitől megborzongtam.
- Tényleg be kéne menjünk. - remegtek meg a lábaim.
- Menjünk. - bólintott fellelkesülve és megindult befelé.

Hihetetlen hatással van rám. Még csak nem is ismerem, sőt ő maga sem tudja, hogy kicsoda mégis azt hiszem kicsit elkápráztatott. Kedves és őszinte, de talán csak azért mert még nem érzi igazán a súlyát annak, hogy miket is mondd. Majd idővel ő is megtörik és kitanulja azokat az emberi fortélyokat, amikkel kijátszhatja mások érzelmeit. Pontosan úgy, ahogy azt már megtették velem. Ha visszanyeri az emlékeit úgyis visszatér az otthonába és akkor vége ennek az egésznek. Felesleges belebonyolódnom. Ő csak egy káprázat, semmi több.